Donovan Marsh 2018 őszén egy 90-es évek hangulatát idéző stílusú, témájában pedig a hidegháborús időkre emlékeztető akciófilmet készített Gerard Butler főszereplésével, melynek a hangzatos "Hunter Killer" címet választotta. Bár a film az IMDb-n erős "jó" minősítést kapott (12 ezer szavazótól), 6,8 pontot elérve, idehaza a filmes blogok világában rengeteg kritika (és lehúzás) érte. Pedig éppen azért érdekes a történet, amiért sokan bírálják: avítt stílusa, hangulata és a hidegháború konfliktusait megidéző témája miatt.

Egy mondatos lényege ugyanis (spoiler nélkül): Oroszországban a hadügyminiszter puccsal átveszi a hatalmat (hogy aztán háborút kezdeményezzen), ám a törvényes elnököt az USA egy merész akcióban kimenekíti és ezzel megakadályozza egy globális háborús világkatasztrófa bekövetkezését. Már itt beugorhat számunkra két másik film: Az utolsó esély (1995) [Crimson Tide] Gene Hackman és Denzel Washingot főszereplésével, illetve a Vadászat a vörös októberre (1990) [The Hunt for Red October] melyben Sean Connery és Alex Baldwin alakítják a főbb karaktereket. Mindkettő emlékezetes sztori és a Hunter Killer nem kis részben építkezik belőlük (ezt el kell ismerni). Amellett mindkettő 7 pont feletti értékeléseket kapott az IMDb-n.

Ez a történet azonban valahol mégis mixeli a 2010 utáni modern világot a 90-es évek, hidegháborús közegével, saját végeredményt produkálva. Láthatunk jövőt idéző high-tech drónokat, amint egészen közelről figyelik meg a célszemélyeket, láthatunk kommandósokat, amint földön-vizen-levegőben akcióznak (egy ellenséges támaszpontra bejutva) és láthatunk modern, nukleáris tengeralattjárókat, amint egymással harcolnak az északi sarkkör jégmezői alatt. Ami magát a történetet illeti: régóta izgatja az amerikaiak fantáziáját, hogy mi történne akkor, ha a világ második legnagyobb katonai hatalmánál, az oroszoknál egy puccs rossz kezekbe juttatná a hadsereget és ezzel egy globális atomháború veszélye válna valóra. Nos, ez sajnos reális forgatókönyv, bár az sem kizárt, hogy ehhez még puccs sem kellene, hiszen maga Vlagyimir Putyin (Oroszország 19 éve hatalmon lévő diktátora) is elegendő fenyegetés. 

Mivel a filmben az orosz elnököt a 191 centis Alexander Diachenko alakítja, a készítők még a halvány gyanúját is elkerülik annak, hogy a film cselekménye idején a mélynövésű Vlagyimir Putyin irányítaná Oroszországot. (Az orosz vezetőt amúgy is nehéz volna pozitív beállítottságú, Amerika-barát és békét akaró politikusnak beállítani. Márpedig ebben a történeteben az orosz elnök a "jófiú" és hadügy-minisztere a gonosz.)

A "jófiúk táborában" négy karakter emelkedik ki: Joe Glass tengeralattjáró-kapitány (Gerard Butler), Bill Beaman kommandós, Navy Seals parancsnok (aki kimenekíti az orosz elnököt) Toby Stephens alakításában, aztán: John Fisk admirális (Common) és a csinos Jayne hírszerző tiszt (Linda Cardellini). Közülük egyértelműen Butler alakítja a központi figurát és ugyan nem a színészet magasiskolája amit csinál, összességében hitelesen formálja meg a hős parancsnokot. A készítők nagy hangsúlyt próbáltak fektetni arra, hogy a nézők tudomására hozzák: Joe Glass parancsnok önerőből küzdötte fel magát a kapitányi rendfokozatig (nem önmagában a tiszti akadémia elvégzése adta meg számára a karriert). Ez a filmben kétszer is elhangzik, így arra gondolhatunk: talán a figura népszerűségét és hitelességét próbálták meg növelni. 

Külön érdekesség a filmben, az amerikaiakat segítő orosz kapitány, Szergej Andropov alakja, akit az azóta már elhunyt Michael Nyqvist formál meg (tegyük hozzá: zseniálisan). Az amerikai és orosz parancsnokok kapcsolata a film sajátos mondanivalója: a világ megmentéséért minden konfliktus félretehető. Bár kicsit talán direktnek és hatásvadásznak tűnik (sőt szájbarágósnak is) az üzenet, valahogy mégis működik (talán Nyqvist alakítása miatt). 

A film tempója, lendülete, sebessége kimondottan tetszetős és felgyorsítja a kicsit túl hosszúra szabott, 121 perces játékidőt. Az akciójelenetek élvezetesek, bár negatív kritikaként ki kell emelnünk: számos túlzás is akad köztük. Például az amerikai Navy Seals egység sima bejutása a murmanszki orosz katonai bázisra enyhén szólva sem túl hiteles, mint ahogyan az orosz vezetők profi megfigyelése, lehallgatása is necces.

Az utolsó jelenettel is vannak gondok, ennek megemlítése spoileres, így aki még nem látta a filmet és szeretne meglepődni, az ugorja át ezt a bekezdést! Szóval: a sztori végén az orosz romboló legyőzi és sakkban tartja az amerikai tengeralattjárót, melyet a partról a puccsista orosz hadügyminiszter akar kilőni. Ám ekkor váratlan fordulat történik: a romboló átáll és megmenti a Butleréket, sőt kilövi a puccsista főgonosz támaszpontját is. Ezzel megoldódik a fő konfliktus, kész és vége. Leegyszerűsített és logikátlan is az egész, hiszen a romboló parancsnoka a lázadó miniszter embere. Persze a rendező a jelenettel azt üzeni: az amerikaiakkal tartó orosz kapitány, Andropov olyan tekintéllyel bír a katonák körében, hogy az még a hivatalos parancsot is képes "felül írni". Csakhogy nyilván a valóságban ez nem így működik (semmilyen hadseregben). A valóságban azt az amerikai tengeralattjárót, amelyik "betéved" az orosz felségvizekre, majd megközelíti az oroszok egyik legfőbb katonai támaszpontját pozdorjává lőnék. 

Ha azonban túllépünk azon az egy-két jeleneten, mely hitelesség terén necces, egy egészen jó kis akció-thrillert kapunk. Pörgős a tempó, izgalmasak a jelenetek és legfőbb erősségként kiemelendő: élvezetes bepillantást kapunk az amerikai hadsereg működésébe, az atom-tengeralattjárók világába és egy nemzetközi konfliktus lehetséges forgatókönyvébe. Nekem tetszett, értékelésem: 75%.

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett a poszt, csatlakozz Facebook oldalunkhoz is!

2019.01.05.(14:12)