Sean Anders egy szokatlanul érzelmes vígjátékkal lepte meg a mozirajongókat, melynek a beszédes "Instant család" (Instant Family) címet adta. A női főszerepet: az idén épp 40-et betöltő, de így is gyönyörű Rose Byrne kapta, a férfi főszerepet pedig a már 47 -nél járó Mark Wahlbergre bízták. Kettejük életkora annyiban érdekes, hogy épp határán járnak az általuk megjelenített karakterek hihetőségének: a filmben ugyanis olyan házaspárt játszanak, mely gyereket szeretne, ám nem természetes úton, hanem örökbefogadással. Ezen a ponton rögtön érdemes is megállnunk egy pillanatra: a rendező ugyan saját életéből merítette a témát -- hiszen Sean Anders is örökbefogadott három gyermeket -- ám furcsa módon filmbeli karaktereiben egy pillanatra sem merül fel a gyermeknemzés gondolata. Egy kósza mondat sem hangzik el arról, hogy egy 39 éves nő és egy 41 éves férfi (Wahlberg a filmben 41-et játszik) miért ne próbálkozhatnának a családalapítás ősi, hagyományos módjával.  

Ha azonban túllépünk ezen -- és megemésztjük, hogy vagy túl öregnek tartják magukat ehhez (tény, hogy valóban nem ez az ideális kor a családalapításhoz, de azért nem is annyira rendkívüli) vagy egyszerűen nem akarnak bajlódni a terhesség, szoptatás, pelenkázás ... stb kezdeti nehézségeivel -- egy valóban elbűvölő sztori bontakozik ki előttünk. 

Az Instant család alaptörténete egy szerethető sztori, önmagát felülmúló mondanivalóval, néhol kifejezetten megható jelenetekkel, nevettető szitukkal és vidám alaphangulattal. Átérezhetjük, hogy milyen lehet hirtelen szülővé válni, milyen nehézségeket jelent állami gondozott, lelkileg sérült gyerekekről gondoskodni és mennyi odafigyelés, törődés, igyekezet és szeretet kell ahhoz, hogy elnyerjük egy-egy kisgyerek megbecsülését. Megérthető a filmből, hogy mekkora örömet jelent ha meghallunk egyetlen szót: apa (vagy anya) és megérzünk két ragaszkodó kis kart a nyakunk körül. Főleg akkor megbecsülve mindezt, ha nem "alapból" kapjuk, saját gyermekeinktől hanem meg kell érte harcolunk (nap nap után) mégpedig kialakult kis jellemek "kezelésbe vételével". Az Instant család mindebből remek ízelítőt ad nekünk, bizonyos percekben nevetést, majd rögtön utána könnyeket, majd újra nevetést kiváltva. A hatás pedig azoknál "talál be" leginkább, akik belekóstoltak már abba, hogy kábé milyen lehet szülőnek lenni. A magam részéről -- bár csak két gyerekkel gyakorlom az apaság "művészetét" és azt is "csak" 12 éve -- betalált a film. Könnyeztem, nevettem ugyanúgy, mint mellettem a feleségem és együtt bólogattunk a nagy tanulságoknál.

 Ugyanakkor az Instant család koránt sem tökéletes alkotás, számtalan kihagyott lehetőség, túlzó mozzanat, reálistól eltávolodó helyzet és hiteltelen karakterisztika jellemzi. Az első ilyen irreális elemről már esett szó: ez a természetes gyermeknemzés - nevelés azonnali elvetése a főszereplők részéről. A második nálam a feleség és férj idealizált viszonya, mely már-már sziruposan giccses harmóniát mutat végig a film alatt. Sehol egy nézeteltérés, sehol egy vita, veszekedés, ellenvélemény, bármi, ami azt mutatná, hogy a karakterek a való életből "származnak". Pedig negyven feletti házaspároknál, akik tizen - huszon éve vannak már együtt azért nem ennyire felhőtlen a házasélet. Mondjuk személy szerint, e sorok írójaként nem tartozom éppen a témát objektíven megítélni tudó férjek közé, lévén hogy világ életemben (a kezdetektől) rossz házasságba élek (ami idővel csak még rosszabb lett) és mára minimális örömet sem nyújt már. (Az örömet kizárólag a gyerekek jelentik, de tőlük nagykanállal érkezik, hál'istennek.) Baráti köröm, munkatársaim és mások példája alapján azért képes vagyok megítélni azt, hogy a filmbeli főszereplők életkorában lévőknél (mely egyben az én korosztályom is) a fehér holló gyakoriságához közelít az annyira negédes harmónia, mint amit Ellie (Rose Byrne) és Pete (Mark Wahlberg) között láthatunk. Ebből a furcsa irrealizmusból fakad, hogy reakcióik sem túl hitelesek: mindig végtelen nyugalmat mutatnak a gyerekek felé, örök kedvességgel viseltetve bármihez, amit tesznek, mosolyogva, megértéssel, türelemmel. Na ja. Hát nem ez a való élet. A valóságban együtt sírunk, együtt nevetünk, hibázunk, bocsánatot kérünk/kapunk, szeretünk, haragszunk, sírunk, kacagunk megjárva az érzelmi "hangulat-létra" minden létező fokát felfelé és lefelé egyaránt. EZ az, amit Andersen valahogy kevéssé sikerült megfognia ebben a filmben. 

A kihagyott lehetőségek közé sorolható az is, hogy a kiragadott házaspár sorsának és az általuk örökbe fogadott gyerekeknek a bemutatásán túl, egyre kevesebbet látjuk az örökbe-fogadós csoport többi tagjának sorsát. Eleinte a forgatókönyv ki-ki tér például a homoszexuális pár nehézségeire (arra, ahogyan a humor eszközével lépnek túl problémáikon), vagy a mélyen vallásos házaspár gondjaira, ám a többi párral már adós marad a script, sőt később az említett esetek is feledésbe merülnek. Kihagyott lehetőségnek érzem az apa-fiú viszony változásának érzékeltetését is, pontosabban ennek hiányát. A sztori érezhetően a legidősebb gyermek, a 15 éves Lizzy (Isabela Moner) gondjaira fókuszál, aránytalanul nagy hangsúlyt fektetve a kamaszlány problémáinak bemutatására és aránytalanul keveset foglalkozva a másik két gyerekkel.

De nézzük a pozitívumokat is. Az első, legnagyobb pozitívum, hogy Anders természetes és szükséges jelenségnek láttatja az örökbefogadási eljárást, mely az élet szerves része. Nem akarja túlmisztifikálni az egészet, nem vonja be költői pátosszal és nem emeli éteri magasságokba sem. Egyszerű valójában láthatjuk a folyamatot, mely átélhető, megélhető és kezelhető élethelyzeteket teremt a benne részt vevők számára. Óriási pozitívum az is, ahogyan az örökbefogadásra váró gyermekek etnikai hovatartozását tárja elénk a film: nem számít a bőrszín, a származás, a vallás, csak az EMBER számít, csupa nagybetűvel. Csak az a kis élet, mely szeretetre vágyik és melynek szeretetre is van csak szüksége (semmi másra). 

A film alaphangulata vidám, mely hangulatot időről - időre megható jelenetek szakítanak meg. Felbukkan az igazi anya is, felborítva mindent, de rávilágítva arra is, hogy mekkora ajándék szülőnek lenni és mennyire nagy bűn eldobni mindezt. Humoros a gyerekek jellemének bemutatása is: a lázadó kamaszlány, aki feszegeti határait és állandóan próbára teszi nevelőszüleit abban, hogy meddig mehet el, a tesze-tosza kamaszfiú, aki az őt ért traumákra magába zárkózással és félénkséggel felel és az alig 5 éves kislányka, aki elsőként veszi fel a "szeretet-fonalat" Ellie -től és Pete -től. A számomra legmeghatóbb jelenetek közül kettő is a kislányhoz kapcsolódik: az egyikben megkérdezi "mi az a vidámpark," (mintha a szívem tépnék ki), nem tudva mit kezdjen egy hellyel, ahová őt még soha, senki nem vitt el, a másik pedig, amikor megmutatja hogyan játszik babájával és éppen úgy korholja - szidja, ahogyan vele tették egész kis életében. 

A főszereplőkről. Rose Byrne nagyszerű a filmben és bár karakterében a fentiek során megemlített módon vannak hitelességbeli problémák, a gyönyörű színésznő így is kiemelkedőt nyújt. Mark Wahlberg végre nem akcióhős és nem is idétlen. Ebben a filmben érett karaktert kap és érett játékkal is jeleníti meg azt. Anders a felsorolt gondok dacára egy nagyon élvezetes filmet rakott össze, mely valódi családi film is egyben. Mutat érzelmi magasságokat, mélységeket, valódi problémákat és valódi érzelmeket. Értékelésem: erős 75%.

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett a poszt, csatlakozz Facebook oldalunkhoz is!

2019.02.03.(22:45)