Will Smith mindig is nagy kedvencem volt, már az 1993-as Made in America, az 1995-ös Bad Boys és az 1996-os Függetlenség napja óta. Bár a három nagy sikerfilm közel három évtizeddel ezelőtt készült, a néhány hete 51-et betöltő philadelphiai színész még mindig csúcson van és remek filmeket csinál. Sajátos humora, önbizalmat sugárzó lénye, csibészes lazasága, atletikus alkata és megnyerő stílusa egyedivé teszik minden szerepben, bármit/bárkit is alakít. Ráadásul a 187 centis Smith megőrizte fiatalkori formáját: testét, megjelenését és sportos izomzatát a harmincasok is megirigyelhetik.

Történelmi filmekből, - főleg, ha látványosak, hitelesek és történet-hűek - sosem elég; ezt az alapigazságot osztjuk mi is és ennek jegyében kezdtünk nagy örömmel a "A két királynő" című, 2018-as történelmi dráma megtekintésének is. Csalódás pedig egyáltalán nem ért bennünket: egy jól összerakott, végig érdekes történetvezetésű és hiteles sztorit kaptunk, mely ugyan picit szegényes látványvilággal társult, ám kivételesen jó színészi alakításokat adott számunkra. A rendező ezúttal egy hölgy: Josie Rourke, aki bár kezdő a direktori székben, egy meglehetősen érett munkát tett le az asztalra tavaly, mely csak idén januárban került a magyar mozikba. [A filmről egyébként egy alig három perces YouTube videót is készítettünk posztunkkal egy időben.]

A tavaly és idén megjelent Marvel-produkciók -- A Fekete Párduc (2018), Venom (2018), A Hangya és a Darázs (2018), Marvel kapitány (2019), Bosszúállók Végtelen háború (2018) illetve Végjáték (2019) -- hatalmas sikereket arattak világszerte a mozikban sőt némelyik bevételi rekordokat is döntött a jegypénztáraknál. Az óriási népszerűség ráirányította a figyelmet a Marvel Studios eddigi munkáira, vagyis az 1940-es, 1950-es és 1960-as évek képregény-történeteit megjelenítő MCU (Marvel Cinematic Universe) meseszerű, de nagyon látványos és akciódús világára. A 2000 óta sorra megjelenő alkotások közt találunk feledhető filmeket de egészen színvonalas sztorikat is. A Filmelemző blog saját listája - a 10 legjobb Marvel-filmről - óriási választék figyelembevételével született meg.  

Henri Charriére - a férfi, aki 14 évet töltött a franciák dél-amerikai börtöneiben - különleges bestsellerrel lepte meg a világot 1969-ben, amikor megjelent hosszú rabságának eseményeiről szóló, tehát valós történetet feldolgozó könyve. A sztori 1973-ban még nagyobb figyelmet kapott, amikor elkészült a könyv filmes változata is, mégpedig Steve McQueen és Dustin Hoffman főszereplésével. Franklin J. Schaffner rendezése a legjobb börtönös filmek egyike lett, melyet 2017-ben Papillon címen Michael Noer dolgozott újra, Charlie Hunnam (Tűzgyűrű, Arthur király -  A kard legendája) és Rami Malek (Bohém rapszódia) főszereplésével. Posztunk ennek a legújabb változatnak az elemzésére vállalkozik. Előbb azonban pár szót a központ karakter valódi személyiségéről.

Az előzetes alapján, majd a film alatt, végül megtekintése után is bizonyossággá vált bennem  a gondolat: ez egy tipikusan női film, női rendezővel (Susanna Fogel), nőknek való poénokkal, nőkről szóló cselekménnyel, nőknek. Azaz módosítanom kell: nem csak nőknek; mert végül kikerekedik a sztori és az ember férfiként is élvezni tudja. Jópofa ugyanis a maga módján.

Ha egy Marvel-filmet értékelünk, minősítünk, kritizálunk vagy jellemzünk, akkor alapvetően két megközelítés lehetséges: vagy Marvel-rajongóként (a franchise részeként vizsgálva és a többi MCU [Marvel Cinematic Universe] produkcióhoz hasonlítva) vagy kívülállóként, mint bármilyen más filmes alkotást elemezve. Jelen posztban mindkettőre vállalkozunk, nagyon röviden.

Sean Anders egy szokatlanul érzelmes vígjátékkal lepte meg a mozirajongókat, melynek a beszédes "Instant család" (Instant Family) címet adta. A női főszerepet: az idén épp 40-et betöltő, de így is gyönyörű Rose Byrne kapta, a férfi főszerepet pedig a már 47 -nél járó Mark Wahlbergre bízták. Kettejük életkora annyiban érdekes, hogy épp határán járnak az általuk megjelenített karakterek hihetőségének: a filmben ugyanis olyan házaspárt játszanak, mely gyereket szeretne, ám nem természetes úton, hanem örökbefogadással. Ezen a ponton rögtön érdemes is megállnunk egy pillanatra: a rendező ugyan saját életéből merítette a témát -- hiszen Sean Anders is örökbefogadott három gyermeket -- ám furcsa módon filmbeli karaktereiben egy pillanatra sem merül fel a gyermeknemzés gondolata. Egy kósza mondat sem hangzik el arról, hogy egy 39 éves nő és egy 41 éves férfi (Wahlberg a filmben 41-et játszik) miért ne próbálkozhatnának a családalapítás ősi, hagyományos módjával.  

Időről időre új történelmi témákat választ a magyar filmgyártás és próbál színes múltunkból kiemelni és átélhetővé tenni bizonyos fejezeteket. Két éve, 2017 tavaszán Herendi Gábor a Kiegyezés utáni évek Magyarországára kalauzolt bennünket a Kincsem című film segítségével (betekintve a híres versenyló sikereibe), idén pedig március elején Kárpáti György Mór jóvoltából mélyedhetünk majd el az 1848/49-es szabadságharc utáni napok eseményeiben, megismerve a világosi fegyverletétel utáni időszak világát. A film jelentős támogatást, mintegy 64 millió forintot kapott a Filmalap Inkubátor Programjától és január végén kerül a göteborgi filmfesztiválra. A haza mozik várhatóan március 7-én tűzik majd műsorukra.  

A 2018-as Hang nélkül (A Quiet Place) bemutatója óta várok hasonló jellegű filmet Hollywoodtól, így amikor először hallottam a Netflix új siker-reménységéről, a Bird Boxról, várakozásaim az egekbe szöktek. Valahogy olyasmire számítottam, mint John Krasinski sztorija, azzal a különbséggel, hogy itt a titokzatos idegen lények (melyek mindkét esetben a Földet támadják meg) nem a hangra, hanem a nyitott szemre vadulnak be és kezdenek el öngyilkosságra kényszeríteni mindenkit. Bevallom azért voltak fenntartásaim is, mert az előzetes infókból (trailer) egyértelműen lejött számomra, hogy ebben a filmben a támadók akkor is ölnek (közvetve), ha nem RÁJUK nézünk, hanem pusztán nyitva marad a közelükben a szemünk. (Sőt, igazából nem is kell  a közelükben lennünk, elég, ha a szabadban tartózkodunk.) Valljuk meg, ez így azért kicsit meredek és jócskán leviszi azt a bizonyos bennünk működő hihetőségi értéket (realitás iránti vágyat). Mert miért is lenne hiteles, logikus, elfogadható, egy olyan idegen életforma, mely úgy öli meg áldozatait, hogy ha azoknak nyitva marad a szemük, akkor öngyilkosságba hajszolja őket? Hogyan, mivel, miként is tenné ezt? Sugárzás esetleg valamiféle szemen át felszívódó légköri anyag? Ne máááár!

A fegyvertelen katona igaz történeten alapuló, valós eseményeket feldolgozó dráma, mely a második világháború poklában játszódik a Japánhoz tartozó (attól alig 600 km-re délre fekvő) Okinawa szigetén. A történet egy valóságos csoda köré szövődik, mely 1945 április 29-én esett meg a Hacksaw -i csata során egy önfeláldozóan bátor tett képében. Mel Gibson egy átütő erejű, szinte szuggesztív filmet készített  2016-ban erről az eseményről és annak hőséről, Desmond Doss, 26 éves őrvezetőről. Az említett katona ugyanis azon a bizonyos napon a 77. amerikai gyaloghadosztály, 307. ezredének katonájaként, fegyvertelen szolgálatot ellátva (felcserként) megmentett 75 katonát a biztos haláltól. Tettéért megkapta az egyik legmagasabb katonai elismerést, a Becsület Érdemérmét (a Medal of Honort).