A tavaly és idén megjelent Marvel-produkciók -- A Fekete Párduc (2018), Venom (2018), A Hangya és a Darázs (2018), Marvel kapitány (2019), Bosszúállók Végtelen háború (2018) illetve Végjáték (2019) -- hatalmas sikereket arattak világszerte a mozikban sőt némelyik bevételi rekordokat is döntött a jegypénztáraknál. Az óriási népszerűség ráirányította a figyelmet a Marvel Studios eddigi munkáira, vagyis az 1940-es, 1950-es és 1960-as évek képregény-történeteit megjelenítő MCU (Marvel Cinematic Universe) meseszerű, de nagyon látványos és akciódús világára. A 2000 óta sorra megjelenő alkotások közt találunk feledhető filmeket de egészen színvonalas sztorikat is. A Filmelemző blog saját listája - a 10 legjobb Marvel-filmről - óriási választék figyelembevételével született meg.  

Henri Charriére - a férfi, aki 14 évet töltött a franciák dél-amerikai börtöneiben - különleges bestsellerrel lepte meg a világot 1969-ben, amikor megjelent hosszú rabságának eseményeiről szóló, tehát valós történetet feldolgozó könyve. A sztori 1973-ban még nagyobb figyelmet kapott, amikor elkészült a könyv filmes változata is, mégpedig Steve McQueen és Dustin Hoffman főszereplésével. Franklin J. Schaffner rendezése a legjobb börtönös filmek egyike lett, melyet 2017-ben Papillon címen Michael Noer dolgozott újra, Charlie Hunnam (Tűzgyűrű, Arthur király -  A kard legendája) és Rami Malek (Bohém rapszódia) főszereplésével. Posztunk ennek a legújabb változatnak az elemzésére vállalkozik. Előbb azonban pár szót a központ karakter valódi személyiségéről.

Az előzetes alapján, majd a film alatt, végül megtekintése után is bizonyossággá vált bennem  a gondolat: ez egy tipikusan női film, női rendezővel (Susanna Fogel), nőknek való poénokkal, nőkről szóló cselekménnyel, nőknek. Azaz módosítanom kell: nem csak nőknek; mert végül kikerekedik a sztori és az ember férfiként is élvezni tudja. Jópofa ugyanis a maga módján.

Ha egy Marvel-filmet értékelünk, minősítünk, kritizálunk vagy jellemzünk, akkor alapvetően két megközelítés lehetséges: vagy Marvel-rajongóként (a franchise részeként vizsgálva és a többi MCU [Marvel Cinematic Universe] produkcióhoz hasonlítva) vagy kívülállóként, mint bármilyen más filmes alkotást elemezve. Jelen posztban mindkettőre vállalkozunk, nagyon röviden.

Sean Anders egy szokatlanul érzelmes vígjátékkal lepte meg a mozirajongókat, melynek a beszédes "Instant család" (Instant Family) címet adta. A női főszerepet: az idén épp 40-et betöltő, de így is gyönyörű Rose Byrne kapta, a férfi főszerepet pedig a már 47 -nél járó Mark Wahlbergre bízták. Kettejük életkora annyiban érdekes, hogy épp határán járnak az általuk megjelenített karakterek hihetőségének: a filmben ugyanis olyan házaspárt játszanak, mely gyereket szeretne, ám nem természetes úton, hanem örökbefogadással. Ezen a ponton rögtön érdemes is megállnunk egy pillanatra: a rendező ugyan saját életéből merítette a témát -- hiszen Sean Anders is örökbefogadott három gyermeket -- ám furcsa módon filmbeli karaktereiben egy pillanatra sem merül fel a gyermeknemzés gondolata. Egy kósza mondat sem hangzik el arról, hogy egy 39 éves nő és egy 41 éves férfi (Wahlberg a filmben 41-et játszik) miért ne próbálkozhatnának a családalapítás ősi, hagyományos módjával.  

Időről időre új történelmi témákat választ a magyar filmgyártás és próbál színes múltunkból kiemelni és átélhetővé tenni bizonyos fejezeteket. Két éve, 2017 tavaszán Herendi Gábor a Kiegyezés utáni évek Magyarországára kalauzolt bennünket a Kincsem című film segítségével (betekintve a híres versenyló sikereibe), idén pedig március elején Kárpáti György Mór jóvoltából mélyedhetünk majd el az 1848/49-es szabadságharc utáni napok eseményeiben, megismerve a világosi fegyverletétel utáni időszak világát. A film jelentős támogatást, mintegy 64 millió forintot kapott a Filmalap Inkubátor Programjától és január végén kerül a göteborgi filmfesztiválra. A haza mozik várhatóan március 7-én tűzik majd műsorukra.  

A 2018-as Hang nélkül (A Quiet Place) bemutatója óta várok hasonló jellegű filmet Hollywoodtól, így amikor először hallottam a Netflix új siker-reménységéről, a Bird Boxról, várakozásaim az egekbe szöktek. Valahogy olyasmire számítottam, mint John Krasinski sztorija, azzal a különbséggel, hogy itt a titokzatos idegen lények (melyek mindkét esetben a Földet támadják meg) nem a hangra, hanem a nyitott szemre vadulnak be és kezdenek el öngyilkosságra kényszeríteni mindenkit. Bevallom azért voltak fenntartásaim is, mert az előzetes infókból (trailer) egyértelműen lejött számomra, hogy ebben a filmben a támadók akkor is ölnek (közvetve), ha nem RÁJUK nézünk, hanem pusztán nyitva marad a közelükben a szemünk. (Sőt, igazából nem is kell  a közelükben lennünk, elég, ha a szabadban tartózkodunk.) Valljuk meg, ez így azért kicsit meredek és jócskán leviszi azt a bizonyos bennünk működő hihetőségi értéket (realitás iránti vágyat). Mert miért is lenne hiteles, logikus, elfogadható, egy olyan idegen életforma, mely úgy öli meg áldozatait, hogy ha azoknak nyitva marad a szemük, akkor öngyilkosságba hajszolja őket? Hogyan, mivel, miként is tenné ezt? Sugárzás esetleg valamiféle szemen át felszívódó légköri anyag? Ne máááár!

A fegyvertelen katona igaz történeten alapuló, valós eseményeket feldolgozó dráma, mely a második világháború poklában játszódik a Japánhoz tartozó (attól alig 600 km-re délre fekvő) Okinawa szigetén. A történet egy valóságos csoda köré szövődik, mely 1945 április 29-én esett meg a Hacksaw -i csata során egy önfeláldozóan bátor tett képében. Mel Gibson egy átütő erejű, szinte szuggesztív filmet készített  2016-ban erről az eseményről és annak hőséről, Desmond Doss, 26 éves őrvezetőről. Az említett katona ugyanis azon a bizonyos napon a 77. amerikai gyaloghadosztály, 307. ezredének katonájaként, fegyvertelen szolgálatot ellátva (felcserként) megmentett 75 katonát a biztos haláltól. Tettéért megkapta az egyik legmagasabb katonai elismerést, a Becsület Érdemérmét (a Medal of Honort).

Mindannyiunk életében vannak olyan filmek, melyekért gyermekként (vagy fiatal felnőttként) rajongtunk és így napjainkban is elfogultan értékelünk. Akik például a 80-as és 90-es években voltak kamaszok (mint jómagam is) sajátos elfogultsággal viszonyulnak bizonyos "B" kategóriás mozikhoz, például egyes Stallone, Svarci vagy Van Damme filmekhez. Bár ezek többsége valóban csak azért tűnik ma igazán jónak, mert személyes élmények fűznek hozzájuk (és objektíven vizsgálva bizony nem állják a versenyt az igazán értékes, kiforrott produkciókkal), azért akad köztük olyan is, mely a "B" kategória dacára igenis élvezetes, szórakoztató (25-30 év után újranézve is). Ide sorolom Sylvester Stallone 1989-es börtön-moziját, A bosszú börtönében -t is.

A Marvel-univerzum egyik legkülönlegesebb figurájáról, Pókember ős-ellenségéről, a félelmetes Venomról a fiatalos Ruben Fleischer (Zombiland, Gengszterosztag) készített látványos akció-horrort 2018-ban. A Scott Rosenberg és Kelly Marcel által megírt script megfilmesítéséhez kiváló színészcsapat állt össze: Tom Hardy, Michelle Williams (Túl a barátságon, Viharsziget) és a Zsivány egyesből megismert Riz Ahmed részvételével. Talán mondani sem kell: a legnagyobbat Tom Hard alakítja a filmben, a Venom az ő "jutalomjátéka" és hát tegyük hozzá: nélküle felét sem érné az egész.